Március közepe, hajnal öt óra, az esős kifutópályán terelgetnek keresztül bennünket. csak a fapad.
(akkor még nem tudjuk, hogy egy pár héten belül egy Barcelonából induló repülőt hegynek vezetnek..)
Neki rettenetes hagymaszaga van, pedig hosszú repülőút és még hosszabb nap áll előttünk, mégsem választanék semmilyen másik útitársat. 
,,na és nem ír?"
"nem hát, persze. írtam neki még múlt hétvégén, hogy írjon ha hazaért meg hogy jóutat.. na hát azóta is várom az élménybeszámolót... élménybeszámolót?? egy sima helloval is beérném.. de hát most érted, nem fogok neki írni, hogy na sziiiia, hazaértééél?"
nevet. "de azért ez pár éve még nem így lett volna, nem?"

hát nem, még fel is hívtam volna, sőt azt is megkérdezem, mikor találkozunk (lehetőleg még aznap). mert az én álmomnak igenis teljesülnie kell, és ha én úgy gondolom, hogy juthat ez a dolog valamerre, akkor nem fogom annyiban hagyni.(vicces egyébként hogy az esetek többségében jutott is. csak mire mentem vele.)

nézem az instagramon a lelkesen posztoló 17 éveseket, hogy életemszerelmeéstevagyamindenemúgyimádlak, és hogy basszus én is ilyen voltam, és mennyire jó is volt. ott a légvár tetején, nagy puffos rózsaszín ruhában dobálni a csókokat lefelé.

myvip!!!!!! csoportot létrehozni "akik ott lesznek az esküvőnkön" címmel 2 hét "együtt járás" után...

(erre hagynék időt)

az volt ám a valami. küzdeni olyan kapcsolatokért, amik már születésük percében halálra voltak ítélve és egy mozdulattal tönkre vágni olyanokat, amikből lehetett volna valami. mindezt rutinszerűen, a szemvillantás töredéke alatt. kamaszszerelem? hát ezt hívnák annak? vagy csak én voltam(/vagyok?) ennyire hülye?

de a fiúk sem olyanok már mint régen. 
hát egyrészt ugye nem fiúk már, ingben meg néha öltönyben járnak (és te jó isten milyen jól áll nekik!) helyes borostájuk is van, és már nem nintendós az órájuk szíja sem, autót vezetnek, ha úgy van (és általában... ), már nem a szüleikkel élnek, dolgoznak is, és ami a legbosszantóbb az egészben, hogy a kor kifejezetten előnyükre válik, najó lehet, hogy itt-ott már kevesebb a hajuk, de azok a nagyon apró ráncok az arcukon, hát azt emberlánya legyen a talpán, aki heves szívdobogás nélkül tudja lopott pillantásokkal szemügyrevételezni a villamoson. egyszóval hát.. férfiak.

(és vajon belőlünk nő lett-e időközben számukra? vagy továbbra is hercegnőknek hisszük magunkat és szivárványok alatt lovagolunk pónilovakon, férfiszíveken galoppozva?)

szóval férfiak, erős, magabiztos férfiak. megszerelik a vízcsapot, lecsavarják a befőtt tetejét, leveszik a polcról a bazsalikomot, sziloplaszttal körbenyomják a zuhanykádat (mert ha egy férfit megkérsz valamilyen ház körüli tevékenységre, azt megcsinálja azonnal, felesleges félévente emlékeztetned rá), csótányt irtanak, és egyébként is ki hagyná szét a zoknijait szerteszéjjel a lakás teljesen véletlenszerű pontjain, szóval kimondhatjuk, hogy egyszerűen szebb tőlük az élet.

De.

ott belül, ott legbelül, ott legalább olyan érzékenyek, mint mi. és ezt sokszor elfelejtjük. nem nem értjük meg, hanem elfelejtjük. ők meg nem mondják. 
de mikor padlóra kerülnek, akkor nem a sütizabálás-meg-a-barátnőkkel-kibeszélés-és-mérhetetlen-tequilázás-aztán-majd-jobb-lesz-jön. hanem egy nagyon durva belső lelki munka, amit csak (jó esetben) alig pár emberrel osztanak meg. a gyógyulás sokkal kevésbé látványos, és sokkal tovább tart. először azt hittem csak kifogás a "nem vagyok még túl rajta", aztán kiderül, hogy ez csak egy kis segélykiáltás onnan legbelülről. és hiába mondod el ötvenszer, hogy mennyire mennyire értékes férfi is ő, nem hiszi el többé.

kakaóscsiga, aminek kiették a közepét. 

takargatják nagy ímmel-ámmal, alig látszik, a széle az megvan ugyanis, de a közepe, na az kérem női fognyomokkal van szegélyezve, DNS mintát sem kell venni.

*a lírai én keserű mosollyal törli le a régről odaszáradt csokifoltot az arcáról a történet ezen pontján.* én is, persze. magamra figyeltem csak, én voltam a begyulladt bölcsességfog, kihúztak, de a helye, az még sokáig fáj. nehezen gyógyul. a varratszedés az csak egy dolog. a popcorn még sokáig alámegy a moziban.

ennyi idősen a kihívás nem is az csak az, hogy találj egy közepesen porcukrozott, intelligens és jó humorú kakaóscsigát, hanem hogy legyen is neki közepe, és ha van, ne csócsálja senki éppen. vagy ha nincs, legalább elhiggye, hogy tudsz neki sütni. persze, nem süthetsz neki, mert ez nem igazán így működik, de a receptet azt bizony oda adhatod, persze csak sunyiban átcsúsztathatod a küszöb alatt.

hogyan fog letérdelni még egyszer, ha egyszer már igent mondtak arra a gyűrűre, amit aztán sosem hordtak és pillanatok alatt kezei között foszlott szerteszét az egész? 

Idő? Távolság? Barátok? Család? Munka? Mi segít? nem tudom. talán így együtt, mind. és főleg az idő. meg az arcok és a hozzájuk tartozó mosolyok..

és a végső csepp talán épp egy csepp a tengerben.

és akkor már tudod, hogy odaértél. *gondolta a lírai én és feltartotta mutatóujját, mintha csak a szél irányát figyelné, majd végighúzta kakaós szélén és elégedetten megnyalta azt.