Szeretem ezt a fiút.
Egyszerűen, tisztán, ahogy mindig is szeretni akartam valakit. Életem legsötétebb óráján érkezett, mert így van ez a nagy szerelmek érkezésével mindig.
Napra pontosan aznap kellett felnőnöm. (Hazudok, mert másnap)
Megtanulni, hogy iszonyú, de semmi nem természetes. Senki sem az.
Egy hajszálhúron pengetünk egy acélkéssel mindnyájan. Ki dallamosabban, ki falsan, néha meg, ahogy sikerül.
Szeretem ezt a fiút, mert elfogad annak aki vagyok. Hogy arrébb rakom a tányérokat az asztalon az étteremben, ha végeztünk. Hogy reggelente arra ébred, hogy mamuszban csoszogok végig a lakáson, hogy hideg a lábam, ha nem volt rajta zokni, (és a lábán melegítem meg). Hogy néha égve hagyom a villanyt a wcben, és nem tudok úgy fogat mosni, hogy ne legyen pöttyös a tükör utána. Hogy nem szólok, hogy ne rakjanak jeget az italomba, ezért neki kell majd meginnia. Hogy lemerül az elemem, ha nem kapok 4 óránál tovább enni, és aztán végtelenül hisztis leszek vagy mégrosszabb, ha kiül a teljes nihill az arcomra. Hogy gyűlölöm ha rohanni kell, meg hétvégén órára kelni.
Szeretem ezt a fiút, mert szereti, ahogy szeretem. Én meg szeretem, ahogy szeretem. Hogy talán most először tényleg úgy van, hogy mindenkinek pont így jó. Hogy se nem sok, se nem kevés.
Hogy az élet ezúttal talán tényleg hatost dobott, csak egy másik kockával meg tarkón talált. Kétszer.
Nem tudom hogy helyt álltam e. Nem hiszem. Nem tudom, hogy ott voltam-e mindig ahol lennem kellett volna. De szétszakadni nem lehet. Pedig néha jó volna.
De mikor helyezed saját magad a szeretteid elé, és mikor vagy te magad a legfontosabb? Ezt a leckét együtt tanultuk meg Veled, csak én 26 évvel korábban. Pont ennyi idős voltál, mint én most, mikor életet adtál nekem, és pont ennyi vagyok én most, mikor te visszakaptad a tiédet.
Lassan nekem is anyává kéne válnom, és fogalmam sincs mit fogok a gyerekeimnek tanítani majd. Régen azt képzeltem, szüléskor adnak az embernek egy kézikönyvet, hogy mindent jobban tudjon, de gyanítom, ez nem így történik. Azt is gondoltam, hogy amit látok, Te is látod, aztán erről is kiderült, hogy kamu (szerencsére, így le tudtam tagadni, hogy kieszegettem a konyhaszekrényből a leveskockákat)
Régen azt is gondoltam, hogy ha szerelem van, akkor minden van, aztán kiderült, hogy az egészség azért még fontosabb. De azt olyan természetesnek hiszi az ember.
Az igazán nehéz napokon hazafelé a kocsiban mantráztam mi mindenért vagyok hálás, néha meg csak szimplán ordítottam. “Akkor kell sírni amikor senki nem lát, addig meg nagymosoly, mutatom, így, mert csak az fog erőt adni. A kétségbeesés senkin nem segít.” Szeretem ezt a fiút, mert ezt is ő tanította nekem. Kicsit hasonlítotok is egymásra, ő felépítette volna veled a Pringles várat a szállodában, mikor az volt a feladat a medenceparton Szicíliában. És csalódott voltál, hogy csak másodikok lettünk, én meg vígasztaltalak, hogy nem kell mindig nyerni, mire azt mondtad, hogy “de”. Ő is ezt mondta volna.
Szeretem ezt a fiút, mert ki tudja meddig szerethetem. Nem attól félek, hogy egy életet kell vele leélnem, hanem attól, hogy hamarabb elég a kanóc, mint ahogy elfogy a gyertya. Hogy csak egy élet, és hogy nincs tovább.
De ha ennyi volt, ha már csak ma ennyi volt is, minden pillanata megérte.
Mert amikor a Tesoban veszekszik egy pár a bevásárlókocsi felett, hogy már megint miért kell ennyi mindent venni, csak meg fog rohadni, NEM ÉRTED, HOGY MEG FOG ROHADNI? arra gondolok, hogy tényleg van olyan, hogy az ember egyszerűen csak oda szigszalagozná a másikat a hűtőpulthoz és otthagyná örökre. Emlékszem, hogy van ilyen, és, hogy mégis milyen nehéz otthagyni a másikat (nem feltétlenül odaszigszalagozva, csak amúgy egyébként), és fejest ugrani az ismeretlenbe, nem remélve semmit (személyiségfejlődést maximum).
Aztán visszanézni, és látni, hogy megérte. Hogy mégiscsak így volt jól. Hogy mindennek megvolt a maga oka meg ideje. Mert nézd, az a sok ballépés, futóhomok és zsákutca mind-mind hozzá vezettek. Ha másik úton megyek, valószínűleg nem ide jutok, hanem a Tescoba, és egy bevásárlókocsi felett veszekszem arról, hány felvágott vásárlása optimális.
Pedig igazából nem ez a lényeg. Hanem talán az, hogy ne akard a hűtőpulthoz szigszalagozni a másikat.
Mert talán felnőtt nőként mégis csak igazat kell adnom a 20 évvel ezelőtti Fanninak, hogy "ha szerelem van, minden van".
Onnan a többit megoldjuk.
Ugye, Anya?