Neved mellett kék pötty nincsen,
Nem írsz már az áj-meszidzsen,
Nem fogadott hívás nem vár,
Csak ha kissé becsíptél már,

Instagramon a lájk pittyen,
Fekszem a kis bikinimben,
A medúzák csípnek nagyon,
Emlékedet jól otthagyom,

De bele-beleszúr a szív,
aztán sűrít, gyújt, kipufog,
Menni tovább, (kifúj - beszív)
Én nélküled már nem tudok.

Kedves világ vagy bárki, akit illet,

Üzenem, hogy…

Nőnek lenni kib*szottul nehéz.

Már csak azért is, mert például ezt a szót mi nem használhatjuk, mert úrihölgy ilyet nem mond. (Pedig vannak helyzetek, amikre egyszerűen nincs jobb szó).

Régen is nehéz volt, most más miatt nehéz. Túltoltuk, ez a helyzet. Tanulunk, dolgozunk, vezetők vagyunk, vállalatokat és országokat irányítunk, és emberek sorsáról döntünk nap, mint nap. Félelmetes. És még félelmetesebb mindezek mellett törékenynek lenni. Pedig pont ez a lényeg. Ez a tudomány az egészben. -A törékeny erős nők meg nem írt memoárja-

Vitatkozhatunk, kit mi tesz boldoggá. Vitatkozhatunk arról is, ki kit tesz boldoggá, de nem éri meg vitatkozni. Mert mindannyian tudjuk (az első bekezdésben ismertetett jelzőt nem ismételve tudjuk)  másoknak hogyan kellene élniük. Csak amikor magunk előtt a kérdőjel, akkor próbálunk meg veszettül menekülni, hogy csak döntést ne kelljen hozni.

Nem könnyű nőnek lenni ebben a 21. században. Mondom is, miért. Ha 30 leszek, és nem lesz mellettem egy olyan férfi, aki látja a fényemet, és egyre többet fogok dolgozni, lekarrieristáznak. Ha 1 év múlva gyereket szülök, elcsesztem a karrieremet.

Viszonylag szűk az a sáv, mikor azt lehetne mondani, minden időben történik, az első randi, az első csók, első átszerelmeskedett hajnali öt, első összeköltözés, első lánykérés, első kutya, első gyerek.. És tudom, hogy nem vagyok lemaradva, de lehet, hogy le fogok. És akkor első fizetésemelés, első előléptetés, első céges autó, első igazgatói pozíció, első „Na nézd a karrieristát, igen-igen, már gyerekként is mekkora stréber volt”

Honnan tudod, hogy nem minden vágyam egy pelyhes fejű 4 kilósat álomba ringatni hetvenedjére is hajnal fél kettőkor? És honnan tudod, hogy nem vagyok végtelenül és maradéktanul boldog, mikor interjút adok a gyakornokomnak és elmesélem, milyen kemény út vezetett idáig? (És persze, miért ne csinálhatnám a kettőt egyszerre?) Honnan tudod, hogy nekem nem pont így jó, ahogy itt állok előtted?

Férfinak lenni sem könnyű. Hiszen bárkit haza lehet vinni egy buliból, meg jobbra húzni Tinderen, randi sem kell, csak “szexeljünk és ha jó, úgyis lesz folytatása”. És nem sértődöm már meg, mert tudom, hogy nem a lelkem nem érdekel, csak unod mar a feleslegesen megfutott köröket. Nincs miért bocsánatot kérned, nem haragszom én. Nem ismerlek és pont ez a lényeg. Mikor léptél át az idegen zónából? Mikor vettél nekem egy vodkaszódát? Mikor azt suttogtad az üvöltő zenén keresztül a fülembe, hogy úgy összeillünk, mint két puzzle? Mikor igazad lehetett, mert a puzzle darabok sem hívják fel a másikat másnap? (Mert a két dimenzióba nem fér bele az idő?) Mikor három nap után mégis előkerültél? (És mikor, a fene egye meg, de beledobbant a szivem a kis piros zászlócska látványába is?)

Olybá tűnik, a férfiaknak végtelen idő adatik, mi meg csak rohanunk folyton. Talán ezért is haltok előbb. Hogy fair legyen.

De én nem akarom, hogy így legyen fair. Inkább ki kellene békíteni az időt az emberekkel, és hagyni, hogy mindenki pont úgy élje az életét, ahogy az neki jó. És legfőképpen saját magunknak kellene hagyjuk, hogy úgy éljük a saját életünket, ahogyan az jó.

Ahogyan az nekünk jó.

A lehető legrosszabb Glamour-napok vásárló vagyok. Saját magamat szívatom, de minden évben rendszeresen, külső szemlélő számára teljes joggal tűnhet úgy tehát, hogy direkt.

Én vagyok az az ember, akinek minden évben Glamour-napokkor jut eszébe, hogy megvegye a 2 hónapja kinézett felsőt, de nincs kuponom. Ilyen jellegű női lapokat elvből nem veszek, ezért meg lehet kövezni, de így van, nem látom értelmét, időm se lenne kiolvasni (vagy inkább ki”nézni” belőle a képeket), és hát amúgy is ott az internet, mindig, bárhol, bármikor.

Szóval nincs kuponom, mert mire odajutok, hogy na jó, csak veszek valami újságot, addigra rég nincs olyan újság az árusnál, ami tartalmazna ilyen mellékletet, úgyhogy hagyom a fenébe az egészet, és belevetem magam az emberrengetegbe.

Tegnap öt, azaz 5 kört mentem a meg nem nevezett áruház parkolójában (Allee), mire helyet találtam. A harmadiknál konstatálódott bennem a heurékusztikus felismerés, hogy igen, megint parádésan sikerült időzítenem, a negyediknél pedig majdnem belém jött egy lány (természetesen lány, épeszű férfiak (és nők) ilyenkor messzire elkerülik az objektumot), mert egy stop táblát laza mozdulattal ignorált (biztos viccből rakták csak oda).

Szóval az ember (lánya) be se ért még az áruházba, már maxon van a pulzus, és ezen az sem segít, mikor elhúzódik a fotocellás ajtó két szárnya és meglátod azt a mennyiségű embert, amennyit Árpád atyánk sem remélt, hogy valaha nemzeni fog, mikor átkelt a hágón.

Sebaj, a nemes célt szem elől nem veszítve harcos amazonként kelek át a harcos amazonokon, jobbra csellel kitrükközve őket az emeleti férfiöltözőben próbálok és ugyanezen szinten is fizetek, spórolva ezzel kb. harminc percet (ezzel nyugtatom magam legalábbis).  (Ha már pénzt nem is, legalább időt takarítsak meg..)

A 40 kilós szőke, nagy szemű lány rágózva kérdezi „kuponod van?” és kisebb anafilaxiás sokkot kap, mikor megtudja, hogy nincs, azért megkérdezi mégegyszer, hátha, hogy az univerzum nem lehet ilyen kegyetlen, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet, de még mindig nincs. Szemöldökét felvonva vizslat, hogy nekem se volt érdemes megszületnem, jó igen, balek vagyok, de vállalom, ne aggódj, blogot is írok majd belőle.

A zsákmánnyal kifelé csattogva aztán egyedi kohorsz figyelhető meg, ők az üzletek közti soron üldögélő reményvesztett férfiak, jellemzően merülő félben lévő telefonaksival, saját területüket a rájuk bízott szatyrokkal megjelölve. Ezt a felállást bevallom, sosem értettem, hogy a férfiak miért nem fordíthatják ezt az időt mondjuk a barátaikra, vagy bármilyen más hobbijukra (sör, Xbox, a Pontyvilág című folyóirat tüzetes átvizsgálása, esetleg az Aranyásók Alaszkában legújabb epizódjának megtekintése), miért kell szegényeknek ott ülni és várni? És ennél csak egy rosszabb van, mikor az előbb említett hűséges Pontyvilág előfizető lesütött tekintettel 1 méterről követi élete szerelmét a bugyi boltban, és csak egyetlen szót vár, ami ezúttal nem a „szeretlek” de még annál többet jelent, és ez a sötét alagút végén a fénnyel kiírt szó: „mehetünk”.

Tegnap elcsíptem egy frappáns mondatot egy hasonló pártól, a leányzó sóhajtozva közölte, hogy „akkor van baj, mikor már a Glamour-napokhoz sincs kedvem”. A fiú annyira megörült ennek a mondatnak, hogy fejben már meg is vette a mozijegyet 15 perccel későbbre, de aztán a telefonjából felnézve látta, hogy kár volt, „the shopping must go on.”

Látok ebben piaci rést amúgy, valamiféle férfimegőrző képében, ahol meccset lehet nézni és kiabálni, hogy „ki nem ugrál, büdösbogár, hej hej!”, de ez annyira degradáló ötlet, hogy menjenek inkább kocsmába.

És most jön konklúzióképpen a mentegetőzés, hogy igen, sarkítottam, és igen, tényleg megéri ilyenkor vásárolni, mert jóval olcsóbb, és, hogy, igen férfiak is vásárolnak Glamour-napokon, és, hogy végül is ez is együtt töltött időnek számít. Mindezekkel tisztában vagyok, csak egy kérésem volna kedves hölgyek, tegyük fel a kérdést az értünk még a Glamour-napot is elviselő szeretett lénynek a „mehetünk” után,

„Neked mihez lenne most kedved?”

(és vállaljuk a következményeket ;)