Kedves világ vagy bárki, akit illet,

Üzenem, hogy…

Nőnek lenni kib*szottul nehéz.

Már csak azért is, mert például ezt a szót mi nem használhatjuk, mert úrihölgy ilyet nem mond. (Pedig vannak helyzetek, amikre egyszerűen nincs jobb szó).

Régen is nehéz volt, most más miatt nehéz. Túltoltuk, ez a helyzet. Tanulunk, dolgozunk, vezetők vagyunk, vállalatokat és országokat irányítunk, és emberek sorsáról döntünk nap, mint nap. Félelmetes. És még félelmetesebb mindezek mellett törékenynek lenni. Pedig pont ez a lényeg. Ez a tudomány az egészben. -A törékeny erős nők meg nem írt memoárja-

Vitatkozhatunk, kit mi tesz boldoggá. Vitatkozhatunk arról is, ki kit tesz boldoggá, de nem éri meg vitatkozni. Mert mindannyian tudjuk (az első bekezdésben ismertetett jelzőt nem ismételve tudjuk)  másoknak hogyan kellene élniük. Csak amikor magunk előtt a kérdőjel, akkor próbálunk meg veszettül menekülni, hogy csak döntést ne kelljen hozni.

Nem könnyű nőnek lenni ebben a 21. században. Mondom is, miért. Ha 30 leszek, és nem lesz mellettem egy olyan férfi, aki látja a fényemet, és egyre többet fogok dolgozni, lekarrieristáznak. Ha 1 év múlva gyereket szülök, elcsesztem a karrieremet.

Viszonylag szűk az a sáv, mikor azt lehetne mondani, minden időben történik, az első randi, az első csók, első átszerelmeskedett hajnali öt, első összeköltözés, első lánykérés, első kutya, első gyerek.. És tudom, hogy nem vagyok lemaradva, de lehet, hogy le fogok. És akkor első fizetésemelés, első előléptetés, első céges autó, első igazgatói pozíció, első „Na nézd a karrieristát, igen-igen, már gyerekként is mekkora stréber volt”

Honnan tudod, hogy nem minden vágyam egy pelyhes fejű 4 kilósat álomba ringatni hetvenedjére is hajnal fél kettőkor? És honnan tudod, hogy nem vagyok végtelenül és maradéktanul boldog, mikor interjút adok a gyakornokomnak és elmesélem, milyen kemény út vezetett idáig? (És persze, miért ne csinálhatnám a kettőt egyszerre?) Honnan tudod, hogy nekem nem pont így jó, ahogy itt állok előtted?

Férfinak lenni sem könnyű. Hiszen bárkit haza lehet vinni egy buliból, meg jobbra húzni Tinderen, randi sem kell, csak “szexeljünk és ha jó, úgyis lesz folytatása”. És nem sértődöm már meg, mert tudom, hogy nem a lelkem nem érdekel, csak unod mar a feleslegesen megfutott köröket. Nincs miért bocsánatot kérned, nem haragszom én. Nem ismerlek és pont ez a lényeg. Mikor léptél át az idegen zónából? Mikor vettél nekem egy vodkaszódát? Mikor azt suttogtad az üvöltő zenén keresztül a fülembe, hogy úgy összeillünk, mint két puzzle? Mikor igazad lehetett, mert a puzzle darabok sem hívják fel a másikat másnap? (Mert a két dimenzióba nem fér bele az idő?) Mikor három nap után mégis előkerültél? (És mikor, a fene egye meg, de beledobbant a szivem a kis piros zászlócska látványába is?)

Olybá tűnik, a férfiaknak végtelen idő adatik, mi meg csak rohanunk folyton. Talán ezért is haltok előbb. Hogy fair legyen.

De én nem akarom, hogy így legyen fair. Inkább ki kellene békíteni az időt az emberekkel, és hagyni, hogy mindenki pont úgy élje az életét, ahogy az neki jó. És legfőképpen saját magunknak kellene hagyjuk, hogy úgy éljük a saját életünket, ahogyan az jó.

Ahogyan az nekünk jó.