Szeretem ezt a fiút.
Egyszerűen, tisztán, ahogy mindig is szeretni akartam valakit. Életem legsötétebb óráján érkezett, mert így van ez a nagy szerelmek érkezésével mindig.
Napra pontosan aznap kellett felnőnöm. (Hazudok, mert másnap)
Megtanulni, hogy iszonyú, de semmi nem természetes. Senki sem az.
Egy hajszálhúron pengetünk egy acélkéssel mindnyájan. Ki dallamosabban, ki falsan, néha meg, ahogy sikerül.

Szeretem ezt a fiút, mert elfogad annak aki vagyok. Hogy arrébb rakom a tányérokat az asztalon az étteremben, ha végeztünk. Hogy reggelente arra ébred, hogy mamuszban csoszogok végig a lakáson, hogy hideg a lábam, ha nem volt rajta zokni, (és a lábán melegítem meg). Hogy néha égve hagyom a villanyt a wcben, és nem tudok úgy fogat mosni, hogy ne legyen pöttyös a tükör utána. Hogy nem szólok, hogy ne rakjanak jeget az italomba, ezért neki kell majd meginnia. Hogy lemerül az elemem, ha nem kapok 4 óránál tovább enni, és aztán végtelenül hisztis leszek vagy mégrosszabb, ha kiül a teljes nihill az arcomra. Hogy gyűlölöm ha rohanni kell, meg hétvégén órára kelni.

Szeretem ezt a fiút, mert szereti, ahogy szeretem. Én meg szeretem, ahogy szeretem. Hogy talán most először tényleg úgy van, hogy mindenkinek pont így jó. Hogy se nem sok, se nem kevés.
Hogy az élet ezúttal talán tényleg hatost dobott, csak egy másik kockával meg tarkón talált. Kétszer.

Nem tudom hogy helyt álltam e. Nem hiszem. Nem tudom, hogy ott voltam-e mindig ahol lennem kellett volna. De szétszakadni nem lehet. Pedig néha jó volna. 
De mikor helyezed saját magad a szeretteid elé, és mikor vagy te magad a legfontosabb? Ezt a leckét együtt tanultuk meg Veled, csak én 26 évvel korábban. Pont ennyi idős voltál, mint én most, mikor életet adtál nekem, és pont ennyi vagyok én most, mikor te visszakaptad a tiédet.

Lassan nekem is anyává kéne válnom, és fogalmam sincs mit fogok a gyerekeimnek tanítani majd. Régen azt képzeltem, szüléskor adnak az embernek egy kézikönyvet, hogy mindent jobban tudjon, de gyanítom, ez nem így történik. Azt is gondoltam, hogy amit látok, Te is látod, aztán erről is kiderült, hogy kamu (szerencsére, így le tudtam tagadni, hogy kieszegettem a konyhaszekrényből a leveskockákat)

Régen azt is gondoltam, hogy ha szerelem van, akkor minden van, aztán kiderült, hogy az egészség azért még fontosabb. De azt olyan természetesnek hiszi az ember.
Az igazán nehéz napokon hazafelé a kocsiban mantráztam mi mindenért vagyok hálás, néha meg csak szimplán ordítottam. “Akkor kell sírni amikor senki nem lát, addig meg nagymosoly, mutatom, így, mert csak az fog erőt adni. A kétségbeesés senkin nem segít.” Szeretem ezt a fiút, mert ezt is ő tanította nekem. Kicsit hasonlítotok is egymásra, ő felépítette volna veled a Pringles várat a szállodában, mikor az volt a feladat a medenceparton Szicíliában. És csalódott voltál, hogy csak másodikok lettünk, én meg vígasztaltalak, hogy nem kell mindig nyerni, mire azt mondtad, hogy “de”. Ő is ezt mondta volna.

Szeretem ezt a fiút, mert ki tudja meddig szerethetem. Nem attól félek, hogy egy életet kell vele leélnem, hanem attól, hogy hamarabb elég a kanóc, mint ahogy elfogy a gyertya. Hogy csak egy élet, és hogy nincs tovább.
De ha ennyi volt, ha már csak ma ennyi volt is, minden pillanata megérte.

Mert amikor a Tesoban veszekszik egy pár a bevásárlókocsi felett, hogy már megint miért kell ennyi mindent venni, csak meg fog rohadni, NEM ÉRTED, HOGY MEG FOG ROHADNI? arra gondolok, hogy tényleg van olyan, hogy az ember egyszerűen csak oda szigszalagozná a másikat a hűtőpulthoz és otthagyná örökre. Emlékszem, hogy van ilyen, és, hogy mégis milyen nehéz otthagyni a másikat (nem feltétlenül odaszigszalagozva, csak amúgy egyébként), és fejest ugrani az ismeretlenbe, nem remélve semmit (személyiségfejlődést maximum).

Aztán visszanézni, és látni, hogy megérte. Hogy mégiscsak így volt jól. Hogy mindennek megvolt a maga oka meg ideje. Mert nézd, az a sok ballépés, futóhomok és zsákutca mind-mind hozzá vezettek. Ha másik úton megyek, valószínűleg nem ide jutok, hanem a Tescoba, és egy bevásárlókocsi felett veszekszem arról, hány felvágott vásárlása optimális.

Pedig igazából nem ez a lényeg. Hanem talán az, hogy ne akard a hűtőpulthoz szigszalagozni a másikat. 

Mert talán felnőtt nőként mégis csak igazat kell adnom a 20 évvel ezelőtti Fanninak, hogy "ha szerelem van, minden van".
Onnan a többit megoldjuk.

Ugye, Anya?

Te türhő. Te gyökér. Te igazi bal..fék.
Legyen fék.
A leggyönyörűbb barátnőm miattad sír. Itt ül velem szemben és vörösek a hatalmas fekete szemei. És be van kötve a keze, mert dühében annyira verte az ajtót. Miatttad. Te idióta. 

És meg csak nem is a csodálatos személyiséged miatt. Hanem, hogy már megint csak ötöst dobott. Hogy jó lehetett volna. Hogy azt mondták a süteményes pultban hogy ez a csokitorta bizony glutén- és laktózmentes, szóval eheted, aztán meg azt hogy, bocsi, de elfogyott.
Dühítő mi? Visszamenni a pulthoz és választani másikat, pedig már csorgott a nyálad az előzőért. Ez a dühítő. Hogy ki tudja mikor sütnek megint olyat amit ehetsz. És akarsz is enni.

Te türhő. Te gyökér.
...
Egy dolgot szeretnék még mondani:
Köszönöm.
Igazából hálás vagyok Neked. Mert a leggyönyörűbb barátnőm, akiről csúnyán lecsúsztál most miattad boldog. Nem tudom, hogy láttam-e valaha ilyen boldognak.
Majszolja a fagyit a konyhaasztal végében, és közben a nagy gyönyörű fekete szemei a zöld pólós fiún csüngnek, aki balkáni utazásairól mesél.
És szereti őt. 
Mert a jó dolgokra várni kell. Néha keveset, néha többet. Néha meg csak túl kell esni a csalódásokon. Meg nevetni rajtuk, mikor fél évvel később már egyáltalán nem fontosak. És hálásnak lenni, amiért nem az életed részei már.

Te türhő. Te gyökér.
...
Azt kívánom, te is találd meg a másik feledet. Olyan csodás érzés, de tényleg.

Neved mellett kék pötty nincsen,
Nem írsz már az áj-meszidzsen,
Nem fogadott hívás nem vár,
Csak ha kissé becsíptél már,

Instagramon a lájk pittyen,
Fekszem a kis bikinimben,
A medúzák csípnek nagyon,
Emlékedet jól otthagyom,

De bele-beleszúr a szív,
aztán sűrít, gyújt, kipufog,
Menni tovább, (kifúj - beszív)
Én nélküled már nem tudok.

Kedves világ vagy bárki, akit illet,

Üzenem, hogy…

Nőnek lenni kib*szottul nehéz.

Már csak azért is, mert például ezt a szót mi nem használhatjuk, mert úrihölgy ilyet nem mond. (Pedig vannak helyzetek, amikre egyszerűen nincs jobb szó).

Régen is nehéz volt, most más miatt nehéz. Túltoltuk, ez a helyzet. Tanulunk, dolgozunk, vezetők vagyunk, vállalatokat és országokat irányítunk, és emberek sorsáról döntünk nap, mint nap. Félelmetes. És még félelmetesebb mindezek mellett törékenynek lenni. Pedig pont ez a lényeg. Ez a tudomány az egészben. -A törékeny erős nők meg nem írt memoárja-

Vitatkozhatunk, kit mi tesz boldoggá. Vitatkozhatunk arról is, ki kit tesz boldoggá, de nem éri meg vitatkozni. Mert mindannyian tudjuk (az első bekezdésben ismertetett jelzőt nem ismételve tudjuk)  másoknak hogyan kellene élniük. Csak amikor magunk előtt a kérdőjel, akkor próbálunk meg veszettül menekülni, hogy csak döntést ne kelljen hozni.

Nem könnyű nőnek lenni ebben a 21. században. Mondom is, miért. Ha 30 leszek, és nem lesz mellettem egy olyan férfi, aki látja a fényemet, és egyre többet fogok dolgozni, lekarrieristáznak. Ha 1 év múlva gyereket szülök, elcsesztem a karrieremet.

Viszonylag szűk az a sáv, mikor azt lehetne mondani, minden időben történik, az első randi, az első csók, első átszerelmeskedett hajnali öt, első összeköltözés, első lánykérés, első kutya, első gyerek.. És tudom, hogy nem vagyok lemaradva, de lehet, hogy le fogok. És akkor első fizetésemelés, első előléptetés, első céges autó, első igazgatói pozíció, első „Na nézd a karrieristát, igen-igen, már gyerekként is mekkora stréber volt”

Honnan tudod, hogy nem minden vágyam egy pelyhes fejű 4 kilósat álomba ringatni hetvenedjére is hajnal fél kettőkor? És honnan tudod, hogy nem vagyok végtelenül és maradéktanul boldog, mikor interjút adok a gyakornokomnak és elmesélem, milyen kemény út vezetett idáig? (És persze, miért ne csinálhatnám a kettőt egyszerre?) Honnan tudod, hogy nekem nem pont így jó, ahogy itt állok előtted?

Férfinak lenni sem könnyű. Hiszen bárkit haza lehet vinni egy buliból, meg jobbra húzni Tinderen, randi sem kell, csak “szexeljünk és ha jó, úgyis lesz folytatása”. És nem sértődöm már meg, mert tudom, hogy nem a lelkem nem érdekel, csak unod mar a feleslegesen megfutott köröket. Nincs miért bocsánatot kérned, nem haragszom én. Nem ismerlek és pont ez a lényeg. Mikor léptél át az idegen zónából? Mikor vettél nekem egy vodkaszódát? Mikor azt suttogtad az üvöltő zenén keresztül a fülembe, hogy úgy összeillünk, mint két puzzle? Mikor igazad lehetett, mert a puzzle darabok sem hívják fel a másikat másnap? (Mert a két dimenzióba nem fér bele az idő?) Mikor három nap után mégis előkerültél? (És mikor, a fene egye meg, de beledobbant a szivem a kis piros zászlócska látványába is?)

Olybá tűnik, a férfiaknak végtelen idő adatik, mi meg csak rohanunk folyton. Talán ezért is haltok előbb. Hogy fair legyen.

De én nem akarom, hogy így legyen fair. Inkább ki kellene békíteni az időt az emberekkel, és hagyni, hogy mindenki pont úgy élje az életét, ahogy az neki jó. És legfőképpen saját magunknak kellene hagyjuk, hogy úgy éljük a saját életünket, ahogyan az jó.

Ahogyan az nekünk jó.

A lehető legrosszabb Glamour-napok vásárló vagyok. Saját magamat szívatom, de minden évben rendszeresen, külső szemlélő számára teljes joggal tűnhet úgy tehát, hogy direkt.

Én vagyok az az ember, akinek minden évben Glamour-napokkor jut eszébe, hogy megvegye a 2 hónapja kinézett felsőt, de nincs kuponom. Ilyen jellegű női lapokat elvből nem veszek, ezért meg lehet kövezni, de így van, nem látom értelmét, időm se lenne kiolvasni (vagy inkább ki”nézni” belőle a képeket), és hát amúgy is ott az internet, mindig, bárhol, bármikor.

Szóval nincs kuponom, mert mire odajutok, hogy na jó, csak veszek valami újságot, addigra rég nincs olyan újság az árusnál, ami tartalmazna ilyen mellékletet, úgyhogy hagyom a fenébe az egészet, és belevetem magam az emberrengetegbe.

Tegnap öt, azaz 5 kört mentem a meg nem nevezett áruház parkolójában (Allee), mire helyet találtam. A harmadiknál konstatálódott bennem a heurékusztikus felismerés, hogy igen, megint parádésan sikerült időzítenem, a negyediknél pedig majdnem belém jött egy lány (természetesen lány, épeszű férfiak (és nők) ilyenkor messzire elkerülik az objektumot), mert egy stop táblát laza mozdulattal ignorált (biztos viccből rakták csak oda).

Szóval az ember (lánya) be se ért még az áruházba, már maxon van a pulzus, és ezen az sem segít, mikor elhúzódik a fotocellás ajtó két szárnya és meglátod azt a mennyiségű embert, amennyit Árpád atyánk sem remélt, hogy valaha nemzeni fog, mikor átkelt a hágón.

Sebaj, a nemes célt szem elől nem veszítve harcos amazonként kelek át a harcos amazonokon, jobbra csellel kitrükközve őket az emeleti férfiöltözőben próbálok és ugyanezen szinten is fizetek, spórolva ezzel kb. harminc percet (ezzel nyugtatom magam legalábbis).  (Ha már pénzt nem is, legalább időt takarítsak meg..)

A 40 kilós szőke, nagy szemű lány rágózva kérdezi „kuponod van?” és kisebb anafilaxiás sokkot kap, mikor megtudja, hogy nincs, azért megkérdezi mégegyszer, hátha, hogy az univerzum nem lehet ilyen kegyetlen, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet, de még mindig nincs. Szemöldökét felvonva vizslat, hogy nekem se volt érdemes megszületnem, jó igen, balek vagyok, de vállalom, ne aggódj, blogot is írok majd belőle.

A zsákmánnyal kifelé csattogva aztán egyedi kohorsz figyelhető meg, ők az üzletek közti soron üldögélő reményvesztett férfiak, jellemzően merülő félben lévő telefonaksival, saját területüket a rájuk bízott szatyrokkal megjelölve. Ezt a felállást bevallom, sosem értettem, hogy a férfiak miért nem fordíthatják ezt az időt mondjuk a barátaikra, vagy bármilyen más hobbijukra (sör, Xbox, a Pontyvilág című folyóirat tüzetes átvizsgálása, esetleg az Aranyásók Alaszkában legújabb epizódjának megtekintése), miért kell szegényeknek ott ülni és várni? És ennél csak egy rosszabb van, mikor az előbb említett hűséges Pontyvilág előfizető lesütött tekintettel 1 méterről követi élete szerelmét a bugyi boltban, és csak egyetlen szót vár, ami ezúttal nem a „szeretlek” de még annál többet jelent, és ez a sötét alagút végén a fénnyel kiírt szó: „mehetünk”.

Tegnap elcsíptem egy frappáns mondatot egy hasonló pártól, a leányzó sóhajtozva közölte, hogy „akkor van baj, mikor már a Glamour-napokhoz sincs kedvem”. A fiú annyira megörült ennek a mondatnak, hogy fejben már meg is vette a mozijegyet 15 perccel későbbre, de aztán a telefonjából felnézve látta, hogy kár volt, „the shopping must go on.”

Látok ebben piaci rést amúgy, valamiféle férfimegőrző képében, ahol meccset lehet nézni és kiabálni, hogy „ki nem ugrál, büdösbogár, hej hej!”, de ez annyira degradáló ötlet, hogy menjenek inkább kocsmába.

És most jön konklúzióképpen a mentegetőzés, hogy igen, sarkítottam, és igen, tényleg megéri ilyenkor vásárolni, mert jóval olcsóbb, és, hogy, igen férfiak is vásárolnak Glamour-napokon, és, hogy végül is ez is együtt töltött időnek számít. Mindezekkel tisztában vagyok, csak egy kérésem volna kedves hölgyek, tegyük fel a kérdést az értünk még a Glamour-napot is elviselő szeretett lénynek a „mehetünk” után,

„Neked mihez lenne most kedved?”

(és vállaljuk a következményeket ;)

Hogy miért regisztráltam a Tinderre a múlt héten, az nem igazán jó kérdés, inkább onnan kéne megközelíteni a dolgot, hogy miért is ne regisztráltam volna a Tinderre.

Kezdetben persze úgy voltam vele, hogy a netes ismerkedés pont elveszi annak a bizonyos első pillantásnak a varázsát, és hogy talán annyi bagoly még nem gyűlt be, hogy tényleg erre vetemedjek. Arról nem is beszélve, hogy a hátam közepére kívánom egy ideje, hogy bárki is kisbogárkámnak szólítson és ne tudjak tőle aludni mert átlóg kezelába a térfelemre. Mindezek ellenére és egy pozitív példa láttán, úgy gondoltam még is csak szerencsét próbálok. Legrosszabb esetben lesz egy jó sztorim. Hát. Lett egy jó(?) sztorim.

Kis gyorstalpaló azok számára akik valami okból kifolyólag ne ismernék ezt a VÍVMÁNYÁT a modern kornak. A Tinder egy olyan alkalmazás, melyet okostelefonunkra letöltve láthatjuk milyen szinglik(?) ismerkedni vágyók (mondjuk így) vannak a környéken. A dolog lényege hogy látsz néhány képet (illetve ha van, közös ismerőst, mert össze van kötve Facebook-kal) a potenciális Szívrablókról (például Jenő, 22), plusz még írhat max 3 sort magáról, ha van annyi IQ-ja, és ez alapján el kell döntened, hogy ő-e a következő nagy ő vagy soha ne is lásd a rusnya pofáját többé. (mert persze ennyiből meg lehet egy emberi lényt ítélni, nem?!) Ha igen, jobbra húzod a képét, ha nem, balra. Ha ő is igent mondott rád, akkor "egy pár" lesztek (jó, hogy egyből nem küldenek házassági szerződést..) és innentől tudtok beszélgetni is egymással. Ha valaki nemet mondott rád, sosem tudod meg, ahogy azt sem hogy a te igeneid nemet mondtak rád (lehet, hogy szimplán csak nem dobott fel neki az app). A rendszer előnyeit itt le is tudtuk... Ja még egy eszembe jutott, hogy nincs Seen gomb (mondjuk lehet látni hogy online vagy-e, szóval érkeznek az "itt vagy???" "miért nem válaszolsz???" "szép estét megint...." című üzenetek dögivel).

Első nap bele is vágtam a sűrűjébe, lapozgattam a jelöltek között rendesen. Rövid időn belül a következő prototípusokat azonosítottam:

• izmoskák (endless tükörvillantós sweating selfie edition)
• fiúk kocsikkal/motorokkal VAGY csak a motor/kocsi (Kedves Urak, téééényleg nem érdekel bennünket semmilyen dolog aminek kereke van)
• fiúk kiskutyával/kiscicával/oroszlánnal/éhező afrikai kisgyerekkel (true story)
• fiúk síelés közben/snowboarddal
• fiúk kézenállva (csak félmeztelenül természetesen) és az elmaradhatatlan zászló pózban (segítségül hívva utcai jelzőlámpákat, Pomáz vége táblákat stb.)
• síléccel kézenállva
• fiúk az ágyban félmeztelenül (ez tényleg nem működik fordítva, tehát lehet hogy ennek a lány verziója csábító, de nekem max az ugrik be, hogy nincs pénzed ruhára)
• fiúk a tengerparton
• tengerparton kézenállva
• FUCK ME I'M FAMOUS-- mtva tudosítója, sugarloaf dobosa (kedves hölgyolvasók próbáljuk bugyinkat magunkon tartaniiii)
• ahol más is van a képen (de annak le van vágva a feje)
• akinek minden képén annyian vannak, hogy nem lehet megállapítani ki a lájkolandó alany
• kolesz szelfi (háttérben kötelező kolbász/műanyag tányér/ kockás alsógatya/guriga WC papír kombó)
• végtelen számú mérnök/informatikus/mérnökinformatikus

Valamint az egyedi esetek, illetve válasz azoknak akik ütősebb Tinder profilképen gondolkoznak:

• Let's do habszakáll, avagy burkolt TOMI mosópor reklámmal lehet csak hódítani a hölgyeket igazán!

• Túrázó fiú esete a fotosoppolt milka tehénnel a fotosoppal
• És végül de nem utolsósorban a fiú aki fél a Nutellától!! (vagy lehet meditációs kazit hallgat épp "ne edd meg a nutellát, ne edd meg a nutellát" mondják neki)De végül csak megkóstolja.

És végül egy-két viccesfiú:

• "170 centi vagyok, de legalább tudok tacskón lovagolni"
• "én vagyok az első ember akinek a fenékplasztikájához az arcáról vették a bőrt" (megkérdeztem, nem igaz)

 Ja és természetesen nem is említettem a feledésbe tűnt facebook ismerősöket, akiknek véletlenül hirtelen eszébe jutottam, hogy nem-e innánk meg valamit. Csak második nap jöttem rá, hogy láttak Tinderen, azért vagyok hirtelen ilyen népszerű (igen, mintha a nyakamba akasztottam volna egy táblát hogy "hé ide lőjetek" "még mindig szingli vagyok")

Mindeközben persze azért egy-két habszakálltalan kiberlegényt csak lájkoltam én is, és gyűltek a párjaim is rendesen, beindult a biznisz mondhatni. Vicces egyébként, hogy lett egy-két ilyen csírájában elhalt MÉGSE, volt pár Tinderkirályfi ugyanis akikkel miután "párok lettünk" nem írtak rám, szóval sosem tudjuk meg mi lett volna ha.. (és igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy a pasinak kell ilyen helyzetben írni először :D)

És hát kezdődtek az ismerkedős körök, tanulszemégvagydolgozol, sportolszevalamit, vanehobbid, vanetestvéred, mileszelhanagyleszel, nagyonszépamosolyod, vanekedvedtalálkozni? (nem volt)

De természetesen ezen a téren is voltak kirívó esetek, az egyik srác a sportolszevalamit kör után feltette az ominózus nagy kérdést "bevállalós vagy?" nem voltam.. ezután megkérdezte, hogy és akkor mit csinálok szabadidőmben, először azt gondoltam azt válaszolom "vadidegenekkel szexelek szigorúan ejtőernyőzés közben bukósisak nélkül ám" de félő volt hogy nem veszi a poént, ezért a "pár törlése" opciónál maradtam.

És persze ott volt a kedvenc első kérdésem is (a fiútól akinek a profilképét 77%-ban kitakarta egy fekete macska):

"holdfény vagy napfény?"

természetesen a holdfényt választottam, egyetemista vagyok, megtanultam, hogy mindig a hosszabb válasz a jó.

3 napnyi folyamatos üzenetömlés után menekülve mondtam búcsút az alkalmazásnak és nem is tervezek visszatérni sohatöbbé. Lehet, hogy régimódi vagyok, elismerem, de ez nekem nem megy, tényleg nem. én bízok még abban a bizonyos első mosolyban, legyen az metrón, héven, egyetemen, játszótéren vagy urambocsá egy kocsmában, de legyen igazi! a többi szájberkeresőnek meg soksok kitartást, mert kell hozzá de tényleg!

szúnyogok zümmögnek vészjóslóan az ágy felett lefekvéskor, szinte mozdulatok nélkül, kimerevedve kapcsolom fel az éjjeli lámpát és a párna két csücskébe kapaszkodva lélegzetvisszafojtva várom hogy lecsaphassak. Megdöglesz te dög!
Nyár van.
A tavalyi bikini hülyén áll.. hogy tetszhetett ez meg tavaly??? Mi a kökörcsinköves villanypásztornak vettem meg egyáltalán? Ez a szín ez totál sápaszt, úgy nézek ki mint egy elefánt egy tütüben*
*halott elefánt tütüben
Jesszus, tavaly is itt így kibuggyant oldalt a babahájam? Vagy ez idei termés? Ebben nem mehetek a tengerpartra, főleg hogy azt is ellepték a magyarok. Barmikor szembe jöhet ismerős. Basszus. Menjünk inkább a Balatonra. 
Nyár van.
Meleg éjszaka van és izzadságcseppek gyöngyöződnek ott ahol összeér a két test, az ablak alatt autók zúgnak, behallatszik. Kis leheletfelhőket fújsz a vállam fölé, és érzem, hogy egyre lassabban szuszogsz, elaludtál. Karodat fejem alá gyűrtem, veszettül fog fájni, ha egyszer felébredünk.
Nem hitegetsz, hogy egyszer majd, én se téged, elpilledtünk.
Nyár van.
nem akar szűnni a telihold, ez mar a negyedik napja hogy sajtból van, és olyan közelinek tűnik, hogy azt lehetne hinni hogy a nagy diófa tetejére felmászva még enni is lehetne belőle.
Nyár van.
Naptej íze a szánkban és homok ropog a fogaink között. A hagymás tejfölös lángos illata kinyújtja karját és csiklandozza az orrcimpákat. Szerető édesanyák ordítanak teli torokból gyerekeik után, s jónéhány atyai pofon is elcsattan a gyereknevelés mekkajában, a strandon.
Nyár van.
mindig meglepődöm hogy itt vagy, nem értem miért pont engem szeretsz? pont engem?? és meglepődöm mikor puszit adsz a homlokomra, hát tényleg én lettem az a lány??
És persze tudom én csak el nem hiszem, hogy tényleg én vagyok az a lány a fényképen.
Mert nem is lehet ezt elhinni...meg nem is szabad
fényes fecnikkel teletöltött felrázható üveggömb lett valóságunk
Nyár van.
Búcsúztatót szerveztek a kolléganőnek aki a harmadik babáját várja ("én mondtam a férjemnek, hogy kéne gumi" mondja viccelődve, de persze kicsattan a boldogságtól és vidáman gurul három keréken lefelé, mélyen dekoltált nyári ruhájában a lépcsőn), engem nem hívtak meg, csak gyakornok vagyok. hallom, hogy beszélnek róla, tudom, hogy meglepetés lesz, nem szólok. ebédszünetben akarnak kimenni, 11:53-kor tekintek fel a monitorból, már nincs ott senki. itthagytak, mint a nyolcadik törpét a hófehérkében. azt se venné senki észre, ha kisétálnék most azon az ajtón és hazamennék. az se számítana, ahogy a munkám sem számít.
nagy levegőt veszek és elhatározom, hogy most ezen nem sértődök meg, megfogom a pénztárcámat és lemegyek ebédelni egymagam. kettőkor visszaérnek, senki nem szól egy szót sem, mintha csak meetingre mentek volna, csak a pocak közelít felém egyedül, megkérdezi, hogy haladtam a feladataimmal és szalad a másik kettőért az oviba. 
Nyár van.
vége van az edzésednek, elautózunk a kórház mellett, összeszorul a gyomrom. tavaly ilyenkor is pont itt voltam. mindig ide parkoltam akkortájt, talán tudattalanul, hogy érezze, hogy közel vagyunk. aznap este fél7kor értem vissza a kocsihoz, és arra gondoltam, be kéne menni meglátogatni, de voltam már aznap nála, meg mások is, biztosan alszik már. a héten már nem tudtunk beszélni se vele, és bár a szemén még láttuk, hogy tudja kik vagyunk, hang már nem jött ki a torkán. az a szikár, jó fizikumú, bitangerős ember hirtelen lefogy (elfogy), és percről percre engedi el a kötelet, melyet az élet húz a másik oldalról.
meghozom hát a döntést, elfordítom a kulcsot, felberreg a motor, és elindulok, a kórház lassan távolodik a visszapillantótükörben.
másnap kora reggel csörög a telefon. rossz döntést hoztam. bosszús vagyok, lehet tudtam volna segíteni, ha lefektetem az ágyba, nem esik le onnét, nem veri be a fejét és nem...
Nyár van.
Már két órája pucoljuk a borsót amit Papa hozott, az istennek nem akar elfogyni. zöld a körmöm tőle, remekül fogok mutatni holnap kiskosztümben így. a teraszon a tál mellett, amelyben gyűlnek a héjak, még ott a reggeli maradványa, senki sem vitte be a házba még. a kis kerti tóban halkan csobog a víz, született három kishalunk és anyáék most guggolva nézik őket a távolban, a facebookon új üzenet érkezik: "szia fannika, mama vagyok. hallottuk papával a jó hírt"
ezt is megéltük.
Nyár van.
Leégett a hátad és én bekentem krémmel, most szárad. kimentél az előbb a szobából megnézni mi a gyász zörög ennyire, kiderült hogy csak a mosógép centrifugál, és most visszajössz és rámfekszel, mert kicsi az ágy. Én óvatosan átölellek a derekad felett, nehogy az égett részhez érjek. nem is simogatlak pedig tudom hogy szereted ha a hátadon végigfuttatom az ujjaimat, de most maximum tejet lehetne kifuttatni rajta olyan forró, és ég. Mondod is hogy nagyon rossz, dehát mostmár minek magyarázzam a naptej intézményét, inkább itthagyom a napozás utáni krémet. Felszisszensz ahogy arrébb rakom a kezemet, az ölelkezést más napra halasztjuk.
Nyár van.
A szomszéd lány vidáman meséli, hogy összeköltöznek a barátjával, én már alig várom az első grillezős házavató bulit, sütirecepteket egyeztetünk. A másik barátnőm messze van, de pont egy hónap múlva már itthon lesz, nagyon várjuk. ő annyira nem szeretne hazajönni, de ha kell, leborítunk egy konténer homokot a ház elé és hangosan rikoltozzuk "másszáhe, mojito???"
vannak emberek akikre mindig minden körülmények között számíthatok, nem csak ilyenkor mikor..
Nyár van.
És a Római-parton fodrozódik alattunk a Duna és limonádénkba bogár szállt, Te meg az életről mesélsz, én meg szavak nélkül hallgatom. mesélsz múltról jelenről jövőről, és hideg van már fázunk kicsit, de olyan sok történetet kell még elmondanunk egymásnak. ha hajó jön dobálja a stéget, fel-fel fröccsen a víz a lábunkra. van valami végtelenség a pillanatban, tudom, hogy ez már megtörtént egyszer, láttam már valahol, és csak hagyom, hogy az érzés végigfusson a fejem búbjától a kislábujjam tökéletesen deformált körméig. boldogság van.
nem találkoztam még hozzád hasonlóval- mondod, én mosolygok és azt gondolom nem is fogsz én sem még, és az ablakon meleg levegő zúdul be, ahogy megindul a gyér kocsisor a zöld lámpánál, ahogy éjfélt üt az óra, és nekem mennem kell, te meg fogod magad és megágyazol a szívemben, én meg nem cserélnék senkivel ilyenkor mikor..
nyár van.

Március közepe, hajnal öt óra, az esős kifutópályán terelgetnek keresztül bennünket. csak a fapad.
(akkor még nem tudjuk, hogy egy pár héten belül egy Barcelonából induló repülőt hegynek vezetnek..)
Neki rettenetes hagymaszaga van, pedig hosszú repülőút és még hosszabb nap áll előttünk, mégsem választanék semmilyen másik útitársat. 
,,na és nem ír?"
"nem hát, persze. írtam neki még múlt hétvégén, hogy írjon ha hazaért meg hogy jóutat.. na hát azóta is várom az élménybeszámolót... élménybeszámolót?? egy sima helloval is beérném.. de hát most érted, nem fogok neki írni, hogy na sziiiia, hazaértééél?"
nevet. "de azért ez pár éve még nem így lett volna, nem?"

hát nem, még fel is hívtam volna, sőt azt is megkérdezem, mikor találkozunk (lehetőleg még aznap). mert az én álmomnak igenis teljesülnie kell, és ha én úgy gondolom, hogy juthat ez a dolog valamerre, akkor nem fogom annyiban hagyni.(vicces egyébként hogy az esetek többségében jutott is. csak mire mentem vele.)

nézem az instagramon a lelkesen posztoló 17 éveseket, hogy életemszerelmeéstevagyamindenemúgyimádlak, és hogy basszus én is ilyen voltam, és mennyire jó is volt. ott a légvár tetején, nagy puffos rózsaszín ruhában dobálni a csókokat lefelé.

myvip!!!!!! csoportot létrehozni "akik ott lesznek az esküvőnkön" címmel 2 hét "együtt járás" után...

(erre hagynék időt)

az volt ám a valami. küzdeni olyan kapcsolatokért, amik már születésük percében halálra voltak ítélve és egy mozdulattal tönkre vágni olyanokat, amikből lehetett volna valami. mindezt rutinszerűen, a szemvillantás töredéke alatt. kamaszszerelem? hát ezt hívnák annak? vagy csak én voltam(/vagyok?) ennyire hülye?

de a fiúk sem olyanok már mint régen. 
hát egyrészt ugye nem fiúk már, ingben meg néha öltönyben járnak (és te jó isten milyen jól áll nekik!) helyes borostájuk is van, és már nem nintendós az órájuk szíja sem, autót vezetnek, ha úgy van (és általában... ), már nem a szüleikkel élnek, dolgoznak is, és ami a legbosszantóbb az egészben, hogy a kor kifejezetten előnyükre válik, najó lehet, hogy itt-ott már kevesebb a hajuk, de azok a nagyon apró ráncok az arcukon, hát azt emberlánya legyen a talpán, aki heves szívdobogás nélkül tudja lopott pillantásokkal szemügyrevételezni a villamoson. egyszóval hát.. férfiak.

(és vajon belőlünk nő lett-e időközben számukra? vagy továbbra is hercegnőknek hisszük magunkat és szivárványok alatt lovagolunk pónilovakon, férfiszíveken galoppozva?)

szóval férfiak, erős, magabiztos férfiak. megszerelik a vízcsapot, lecsavarják a befőtt tetejét, leveszik a polcról a bazsalikomot, sziloplaszttal körbenyomják a zuhanykádat (mert ha egy férfit megkérsz valamilyen ház körüli tevékenységre, azt megcsinálja azonnal, felesleges félévente emlékeztetned rá), csótányt irtanak, és egyébként is ki hagyná szét a zoknijait szerteszéjjel a lakás teljesen véletlenszerű pontjain, szóval kimondhatjuk, hogy egyszerűen szebb tőlük az élet.

De.

ott belül, ott legbelül, ott legalább olyan érzékenyek, mint mi. és ezt sokszor elfelejtjük. nem nem értjük meg, hanem elfelejtjük. ők meg nem mondják. 
de mikor padlóra kerülnek, akkor nem a sütizabálás-meg-a-barátnőkkel-kibeszélés-és-mérhetetlen-tequilázás-aztán-majd-jobb-lesz-jön. hanem egy nagyon durva belső lelki munka, amit csak (jó esetben) alig pár emberrel osztanak meg. a gyógyulás sokkal kevésbé látványos, és sokkal tovább tart. először azt hittem csak kifogás a "nem vagyok még túl rajta", aztán kiderül, hogy ez csak egy kis segélykiáltás onnan legbelülről. és hiába mondod el ötvenszer, hogy mennyire mennyire értékes férfi is ő, nem hiszi el többé.

kakaóscsiga, aminek kiették a közepét. 

takargatják nagy ímmel-ámmal, alig látszik, a széle az megvan ugyanis, de a közepe, na az kérem női fognyomokkal van szegélyezve, DNS mintát sem kell venni.

*a lírai én keserű mosollyal törli le a régről odaszáradt csokifoltot az arcáról a történet ezen pontján.* én is, persze. magamra figyeltem csak, én voltam a begyulladt bölcsességfog, kihúztak, de a helye, az még sokáig fáj. nehezen gyógyul. a varratszedés az csak egy dolog. a popcorn még sokáig alámegy a moziban.

ennyi idősen a kihívás nem is az csak az, hogy találj egy közepesen porcukrozott, intelligens és jó humorú kakaóscsigát, hanem hogy legyen is neki közepe, és ha van, ne csócsálja senki éppen. vagy ha nincs, legalább elhiggye, hogy tudsz neki sütni. persze, nem süthetsz neki, mert ez nem igazán így működik, de a receptet azt bizony oda adhatod, persze csak sunyiban átcsúsztathatod a küszöb alatt.

hogyan fog letérdelni még egyszer, ha egyszer már igent mondtak arra a gyűrűre, amit aztán sosem hordtak és pillanatok alatt kezei között foszlott szerteszét az egész? 

Idő? Távolság? Barátok? Család? Munka? Mi segít? nem tudom. talán így együtt, mind. és főleg az idő. meg az arcok és a hozzájuk tartozó mosolyok..

és a végső csepp talán épp egy csepp a tengerben.

és akkor már tudod, hogy odaértél. *gondolta a lírai én és feltartotta mutatóujját, mintha csak a szél irányát figyelné, majd végighúzta kakaós szélén és elégedetten megnyalta azt.

Szinglinek lenni nem egy leányálom. Aki mást állít, hazudik.

Mert amikor úgy penderülsz ki a fogászat ajtaján egy bölcsességfoggal kevesebbel, mint kocsmából illik jobb napokon, csupán puszta szerencse kérdése, hogy épp van, aki érted jön. (Nem mintha kérted volna konkrétan, hogy jöjjenek érted (mégmitnem), csak erősen célozgattál, hogy lehet, nem fogsz hazatalálni egy félig lezsibbadt arccal) Mert persze te erős és független nőnek tartod magad, aki mindent megold egyedül. Te nyitod ki az ajtót magad előtt, te csavarod le a befőtt tetejét, te szereled meg a porszívót és te töltöd újra az ablakmosó folyadékot a kocsiban.

Egy darabig fel se tűnik, sőt! Még büszke is vagy magadra, nem kell ide férfi kéremszépen, minden hibátlan, megy a maga útján. Esténként meg rossz egy kicsit, hogy senki nem ölel át, de beraksz egy sorozatot és gyorsan elhessegeted az érzést. Abban amúgy is jónak kell lenni. Érzés elhessegetésben.

Más kérdés persze, mikor a boltból hazafelé igyekszel egy nagy csomó mindennel a (papír)szatyrodban és mivel sanszos, hogy szét fog szakadni, már alapból magad elé fogod, megelőzendő a katasztrófát. Ez egész addig működik is, míg el nem zsibbad a karod, és úgy nem döntesz, hogy pozíciót váltasz. Na mert akkor szétszakad a szatyor, és mivel vettél egy kiló lisztet is, nem csak a narancsok gurulnak szanaszét a járdán, hanem nyakig lisztes is leszel, mint Jerry a mesében.(vizuálisabbak kedvéért:

Persze, nem hoztál magaddal másik zacskót (minekis?!) (a táskád meg már alapból tele van, mint mindig (esernyőpénztárcahajcsatokgyógyszerekésminivarrókészlet), ezért néhány párizsit meg paprikát ott hagysz az út közepén, és az amúgy is lisztes kabátodra még felkarolod amit csak bírsz és sietősen hazasunnyogsz, miközben azon imádkozol, hogy a többi dolog, ami ott maradt ne tűnjön el a tetthelyről mire visszaérsz. Na és ekkor NEM (hangsúlyozom az amerikai forgatókönyvíróknak: NEM) jön semmiféle szexi félisten, aki lehajolna azért a bizonyos narancsért, hogy útközben felfelé találkozzon a tekintetetek és aztán kutyaházgyerek.

Na de komolyra fordítva a szót, hét hónap „szingliség” (nem szeretem ezt a szót, de még mindig jobb, mint az egyedülálló..) amúgy sem olyan sok azt mondják..  Majd ha két év lesz már, akkor lehet nagy konklúziókat levonni, ez még lepkekaki. Mégis, ennyi idő azért szerintem pont elég arra, hogy sokmindent megtanítson.

Egyszer olvastam valahol, hogy vannak olyan lányok, akik olyanok, mint a világítótornyok, a fiúk váltják egymást, ha egy elmegy, jön a másik. (Halkan tenném hozzá, hogy a férfiak a másodperc tört része alatt kiszimatolják, ha a megszerzendő préda szabaddá válik..) Hát nincs mit tagadni, az utóbbi pár évben bizony jómagam is világítótorony-lány voltam. A legtöbb kapcsolatot már aközben elgyászoltam, hogy tartott volna és már repültem is tovább. Ágról ágra.. Szép, nem szép, így volt. Aztán fejesugrás egy újabb „komoly”kapcsolatba, egyszer fenn, egyszer lenn, aztán kizuhanás az óriáskerékből. És mire hármat pislogtam már újra egyben ültem. Sosem emlékeztem, hogy történt igazán, én csak megfogtam a felém kinyújtott két kezet.

Most nincsenek kezek, vagy épp csak én akarom így látni. Tudom, hogy szükségem van rá, hogy egyedül legyek.

Hogy ne kelljen más, aki elmondja reggelente, hogy szép vagy, és mégis annak érezd magad. Hogy ne kelljen senki, aki átölel, hogy „ugyan, ez nem a világvége!” és te mégis tudd, hogy minden rendben van. Hogy a pillanatoknak magad örülj, és ne azért, hogy elmondhasd majd délután annak a Bizonyosnak. Hogy ne kapj sírógörcsöt kézenfogva korcsolyázó párok láttán a Műjégpályán, hanem higgy benne, hogy nemsokára te fogsz elzúgni egy pohár gőzölgő forralt borral azon a bizonyos elsőrandin azzal a Bizonyossal. (Ez utóbbi persze csak valamiféle távoli főnyereményként sejlik fel az Élet nevű tombolán)

És egy ideig működik is. A valentinnap is okés, a vírusirtód gondol rád!

A legfontosabb lecke persze az, hogy mindig olyanok felé fordítsd az arcod, akik figyelnek rád (lásd AVG :D), akik meghallgatnak, akik szeretnek téged. Hátakat kergetni nem kifizetődő, mert nem csak hogy nem éred utól őket, azt sem veszik észre, ha elesel útközben. Ha valaki elhanyagol, vagy szimplán csak nem érdekled sose légy szomorú, inkább köszönd meg ott fenn valakinek, hogy nem pazarolja az időd zsákutcákra. Egész eddig olyan embereket kergettem, akik egyre csak távolodtak. Mikor van a pillanat, hogy megállsz és nem szaladsz már tovább? Kell hozzá idő. Félév, egy év, kinek mennyi.

Nem tudom, direkt társul-e hozzá időnként ez a rettenetes nihill, vagy ez csak afféle mellékhatás-e.. Próbálok nem venni róla tudomást. Csak a csend, csak a fene nagy csend néha, az a baj. A napok, amik céltalanul kúsznak végig rajtam, bele a nagy semmibe. Mások máshogy gyógyulnak, én így. Egyedül egyedül egyedül. Kereshetném másokban a gyógyírt, de a sebet bevarrnom magamnak kell. Mint León, a profi. De én nem vagyok profi.

Mostmár néha azért szeretném, hogy ne csak egy estét táncoljon valaki végig velem, ne csak egy kávét igyunk meg együtt, ne csak a villamoson fussunk véletlen össze, ne csak a Tindersztori miatt írjon rám, ne csak küldjön egy vicces videót Facebookon, vagy ne csak egy vacsit főzzünk együtt. Hogy az a pezsgés ne csak (maximum) egy napig tartson, és ne legyen belőle szép emlék rögtön azután és ne kelljen elrakni a legalsó fiókba, a többi közé. Hogy ezek a pillanatok mind egy szempárhoz tartozzanak és ne folyton máséiban keressem azokat a Bizonyos pillanatokat. Hogy mindennap ugyanaz arc mosolyogjon vissza rám. Hogy otthon legyek valakiben ha már én otthon vagyok magamban.

P.S.: A visszautasítások sorozatában az önbizalmadnak egyszerűen muszáj magadból táplálkoznia, de szerencsére azért a Facebookban mindig lehet bízni. Mert ha nem lenne elég, hogy nemhívfelmeg meg kéthetenteegyszerjutszeszébe, és amúgy is nőtt 3 új pattanás a fejedre és hiába izzadsz a futópadon mindennap a tapadós cicanacidban (ami persze egyáltalán nem úgy áll rajtad, mint a starbucks lányokon a suliban) és a mérleg nyelve ugyanannyit mutat még mindig, az állásinterjúról pedig csak azért se hívnak vissza, ne csüggedj, mert legalább... A MELLED IS KICSI!!!!

Most akkor maradjunk annyiban kedves facebook hogy nem sértődök meg :D

mondatfoszlány a női mosdóból vasárnap hajnali 1-kor

"Ááá ne is mondd... Én meg félek kimenni cigizni, mert félek, hogy nem engednek vissza a 15 évemmel"

Konklúzió:

Páros számú hibák helyes eredményre vezetnek.